Az oldal története

A horror különálló műfaj, aminek semmi köze sincs a háborúk vagy természeti katasztrófák borzalmaihoz (lásd még: katasztrófafilm). Habár ezek önmagukban jelentenek szörnyűséges dolgokat, irodalmi értelemben nincs kapcsolatuk a horror műfajával és témáival.

A horror célja, az emberi félelemmel való játék, a félelemkeltés. Fontos tulajdonsága, hogy mint irodalmi műfaj, az olvasó önmaga is belemegy ebbe a játékba, miközben végig tudja, hogy félelme csupán a képzelet szülötte és így alaptalan. A horrornak nem célja semmilyen erkölcsi tanulság elérése, pusztán a borzongással keltett szórakoztatás. Ebből a szempontból a horror igen eltér a klasszikus irodalmi műfajoktól.

Két alapvető csoportra lehet felosztani a horror témájú műveket. Természetesen a határvonalak sokszor elmosódottak közöttük, hiszen az írók vegyesen alkalmazzák ezek elemeit.

A műfaj egyik része a pszichológiai vonatkozását ragadja meg. Ezekben a művekben hangsúlyosabb a történések lelki vonatkozása. Habár gyakran nem is történik látványos borzalom, a cselekmény, illetve az azok mögött megbúvó és felsejlő erők félelemmel töltik el az olvasót. Gyakran nem is lehet fényt deríteni arra, hogy mi a pontos kiváltó ok, és sokszor pont ez okozza a zavaró hatást. Ebbe a pszichikai kategóriába tartoznak például Howard Phillips Lovecraft vagy Edgar Allan Poe művei. A filmek között ezt gyakran nem is horrornak, hanem thrillernek hívják. Itt megemlíthető a Twin Peaks vagy az Örvény című filmsorozat. Ennek a stílusnak a régies neve "Rémtörténet".

A horror csoportosítása

Stephen Kinget a horror koronázatlan királyának is nevezik

A műfaj másik része a dolgok fizikai oldalával foglalkozik. Jellemző rájuk a vér, fájdalom és erőszak látványos bemutatása. A hangsúly ezek megjelenítésén van, a történet ezzel próbálja meg elérni zavaró hatását. Gyakran vonultat fel fantasztikusszörnyeket, zombikat, könyörtelen gyilkosokat. Ebbe a kategóriába tartozik Robert Bloch, Clive Barker, Peter Straub és Stephen King számos regénye, illetve a Silent Hill vagy a Holtak hajnala című film.

A KEZDETEK

A horror társadalmi szerepét illetően ezért is oszlanak meg oly szélsőségesen a vélemények, a kérdésben napjainkban is tartó vita folyik, mely feltehetően még jóideig nem jut nyugvópontra. Az ellentábor szerint az erőszakos filmek tehetők felelőssé a szocializáció bizonyos társadalomellenes formáiért, sőt némely esetben közvetlen kapcsolat mutatható ki egyes filmek és a társadalomra nézve destruktív magatartásminták kialakulása között. Nem világos azonban, hogy mennyire veendők komolyan azok a tanúvallomások, melyekben az erőszakos cselekmények elkövetői konkrét filmeket neveznek meg tetteiket inspiráló motívumokként - a kriminalisztikában megfellebbezhetetlen módon eddig egyetlen egyszer sem volt bizonyítható ez a kapcsolat. 

A Freud és Jung nyomán elterjedt katarziselmélet más irányból közelít. A teória szerint az erőszakfilmek nemhogy generálják, de kifejezetten oldják a néző szorongását, és lehetőséget teremtenek a felszabadulásra az elfojtott érzelmek alól a horror így voltaképp eszközöket kínál a rejtett és legátolt vágyak kanalizálására. Stephen King, a katarziselmélet egyik apostola írja Danse Macabre című esszékötetében: "A horror hozzásegíti nézőjét a lelke mélyén rejtőző, félelmekkel körülbástyázott kísértetkastélyok felfedezéséhez és bebarangolásához." A szublimált, azaz irodalommá vagy filmmé fogalmazott horror "lemerül a racionális felszín alá, univerzális félelmeink katlanába, és szemünk elé tárja a tudattalan ősképeit: általa megláthatjuk a lét »sötét oldalát«, az éber tudat teljes érzékenységével nézhetünk szembe a borzalommal mégpedig anélkül, hogy direkt módon konfrontálódnunk kellene vele." 

BÚJTATOTT REFLEXIÓK

A horrort a fantasztikus filmek nagy családjának a sci-fi és a fantasy melletti harmadik tagjaként határozza meg számos műfajelmélet, ez a felosztás azonban pontatlan. A horror mostohagyermek ebben a családban, leginkább azért, mert noha a legtöbb borzalomfilm ténylegesen a való világtól eltérő, alternatív régiókba tett kirándulásra hívja a nézőt, jó néhány olyan horrormozi is akad, mely megmarad a realitások szintjén, hiszen nincs szüksége a fantasztikum segítségére szörnyek megmutatásához. A Psycho (1960) vagy aGonoszság áldozatai (1975) az erőszak ritka explicit ábrázolását kínálják azaz kétségtelenül horrorfilmek, azonban fantasztikumnak nyoma sincs bennük: ezek a művek épp eléggé riasztónak találják az emberi pszichét ahhoz, hogy megelégedjenek annak láttatásával, miként is működik az.

Dario Argento: Gonoszság áldozatai (1975)

További elméleti problémák merülnek fel a horror zsánerközi elhelyezését illetően, amikor a műfajt a sci-fitől igyekszünk leválasztani. Mind tematikájukban, mind eszköztárukban, mind pedig a fantasztikum preferálását illetően horror és sci-fi között számos párhuzam vonható, ezért a két műfaj közti különbségek leltározásakor szokás kihangsúlyozni, hogy míg a sci-fik java kötelezően bír valamiféle társadalom- vagy tudománykritikai attitűddel, a horror hanyagolja a kritikai elemeket, illetve áttételesebben él velük. Ez az állítás abból következik, hogy a horror elsősorban az emberi pszichét célozza meg, mégis csak részben igaz: például Az élőhalottak éjszakája (1968) vagy A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) című klasszikusok láttán a néző képtelen szabadulni attól, hogy a filmekben láttatott sivár, üres, kiégett világot ne a kor metaforájaként értelmezze. A horror, azzal együtt, hogy a mozit elsősorban az érzelmek, nem pedig az intellektualitás médiumaként írja le, az egyik leginkább reflexióra éhes filmműfaj, a mű ha működik az értelmező mozzanatokról nem mond le. Még ha a világ interpretálása itt sajátos és műfajspecifikus is: a horrorban a reflexió zombitermészetű, afféle kábulatban, félálomszerű állapotban fogan meg. "A jó horrornak -- jegyzi meg Stephen King -- az álom és ébrenlét közötti szűk tartományba kell elkalauzolnia közönségét, abba a bizonytalan határvonalú területre, ahol még hallani a szavakat, de a jelentésüket már nem érteni."

George A. Romero: Élőhalottak éjszakája (1968)

King gondolata térképként szolgálhat a rémfigurák galériájában történő tájékozódáshoz. A horrorfilmek központi hőseinek java két világ határán vergődő átmeneti lény: Frankenstein szörnye emberi tulajdonságokkal bíró gép, a vérfarkas félig állat, félig ember, a zombi élőhalott, a doppelgänger egy árnyékos és egy ragyogó énnel megvert-megáldott hőse kettős identitású, a kísértet pedig túlvilág és evilág között járőrözik. A legjellemzőbb talán Drakula gróf esete. Drakula végletesen pszichés és konkrét földrajzi értelemben egyaránt féllény: élőhalott, akinek lakhelye Erdélyben, a nyugati világ végpontján, legkülső körén fekszik. Marsbéli táj e szellemalakok lelke; a horrorfilmek azért lehetnek annyira népszerűek manapság, mert a hősök sorsa a modern kor emberének egyik alapvető, határhelyzet-élményét önti fájdalmasan konkrét formába.

A társadalmi motívum néhol nagyon erős a horrorfilmekben, néhol viszont nehezen letapogatható. Szocio- és pszichohorror elválasztását egymástól az indokolja, hogy a horror egyrészt a társadalmi félelmekből, másrészt az ember személyes problémáiból, lélekmélyének fekélyeiből táplálkozik. Tiszta vegyértékű szocio- vagy pszichohorror persze nincs csupán a kettő ilyen-olyan arányúkeverékeiről lehet beszélni - mint ahogy tiszta műfaj sem létezik. Már gyakran a sci-fitől is nehéz leválasztani a horrort (a Frankenstein, 1931 inkább horror, A nyolcadik utas a Halál, 1980 inkább sci-fi, miközben mindkettő ez is, az is), és, miként a főbb műfaji csoportok tekintetében, úgy a szubzsánerek esetében is folyékonyak a határvonalak

James Whale: Frankenstein (1931)

A műveknek pszicho- és szociohorrorra történő felosztása nem az egyetlen tipologizálási mód. Egy másik osztályozásban a filmben megjelenő rém tulajdonságai és habitusa, illetve a rémületkeltés technikái, a hatást célzó mechanizmusok természete alapján ejthető meg a műfaji besorolás: eszerint beszélhetünk egyfelől zombi-, vámpír-, kísértet-, sátán- vagy épp sorozatgyilkos-filmekről, másfelől slasherről, shockerről, gore-ról, splatterről stb. hosszan lehetne sorolni, a műfaji megnevezések száma az egekig ér. A két halmaz mindig összeér: a Psychót például nevezhetjük slashernek és sorozatgyilkos-filmnek egyaránt, Az élőhalottak éjszakája egyfelől splatter, másfelől zombimozi.

A következőkben elsősorban az angolszász világra, illetve részben Európa egyes más területeire koncentrálok, ezért a vázlatból kimaradnak az olyan műhelyek munkái, mint például az elsősorban Chano Urueta (A Sátán jele, 1956; A boszorkány tükre, 1960) nevével fémjelzett, nagy hagyományokkal bíró mexikói, a különösen szellemtörténetekben gazdag japán (Kwaidan, 1964;Onibaba, 1964; Kuroneko, 1968) vagy épp a harmadik kategóriás filmeket szériagyártó hongkongi iskolák. E műhelyek produkciói hozzánk mindeddig nemigen értek el, így hatásukat sem igen tudták kifejteni nálunk

F.W. Murnau: Nosferatu (1922)

A horror első igazi virágkora azonban az óceán túlpartján köszönt be, ahol a gazdasági világválsággal járó millió gyötrelem ideális miliőt kínál a szörnyek inváziójához. A Universal stúdió zsinórban ontja a zsáner reprezentáns darabjait, és egyetlen év alatt 1931-ben egész sor remekművel ajándékozza meg a filmtörténetet: ekkor készül el az erdélyi származású Lugosi Bélával Tod Browningnak a műfajt kodifikáló, a populáris vámpírfilmek alfáját és ómegáját jelentő, gótikus Drakulája, James Whale Frankensteinje (a brit Boris Karloff-fal) és Rouben Mamoulian Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, egy évvel később pedig azÓdon, sötét ház, A láthatatlan ember és a Múmia is megszületik, majd újabb egy év múlva már nem a Universalnál elkészül a King Kong is. A Universal-horrorok sikerrel alkalmazzák a német expresszionizmus eredményeit, melyeket a szakmát még hazájukban kezdő, idővel az Államokba emigrált alkotók sora exportált az Álomgyárba: különösen a Karl Freund operatőr (aki később egyebek mellett a Múmiát rendezte) által még hazájában kidolgozott clair obscurt, azaz fény-árnyék technikát használják fel újítóan Hollywoodban, de díszletezés tekintetében is sokat tanulnak a németektől.

Benjamin Christensen: Boszorkányok (1922)

A 30-as évek horrorfilmjei közül magányos obeliszkként magasodik ki Browning talányos Szörnyek (1932) című munkája: az egy cirkuszi truppon belüli intrikákat, számítást és féltékenységet, önzést és önfeláldozást feldolgozó darab minden idők egyik legfélelmetesebb műve, pedig semmiféle különleges hatáseffektust sem használ. A film ereje abban áll, hogy a szörnyű torzszülötteket nem ijesztőre maszkírozott színészek, hanem valódi mutatványosok (a Végtagok Nélküli Ember, egy sziámi ikerpár, no meg gnómok és törpék) alakítják. A szereplők önmagukat játsszák, és ez jóval szívszorítóbb hatást eredményez, mintha rafináltan megfestett maszkokkal fellépő aktorok bohóckodnának a vásznon

Tod Browning: Szörnyszülöttek (1932)

Az Egyesült Államoknak a gazdasági világválságból való kikeveredésével és a New Deal meghirdetésével párhuzamosan a 30-as évek második felére lecseng a Universal-filmek iránti érdeklődés, sőt maga a horror műfaja is szendereg. De csak átmenetileg: a 40-es évek első felében korszakos jelentőségű iskola születik.

Filmek előzetse