Ed Gein, a wisconsini farmer(Rejtély, misztika

1.  )
   

A texasi láncfűrészes gyilkos

Gunnar Hansen, az eredeti filmben a gyilkost alakító színész így nyilatkozott:
"- Tobe (a rendező) és Kim (az író) ezeket mondták nekem a forgatás egyik éjszakáján. Hallottak Ed Geinről, a wisconsini Plainfieldben élő emberről, akit az 1950-es évek végén letartóztattak, mert megölte a szomszédját - a Psycho gyilkosát is róla mintázták. Ezért amikor elkezdték megírni ezt a filmet, úgy döntöttek, hogy egy egész családnyi gyilkost alkotnak, akikben megtalálható Gein néhány vonása: a bőrmaszkok, a csontból készült bútorok, a kannibalizmus lehetősége. De ez minden. A történet teljesen kitalált. Úgyhogy bocs, emberek. Texasban soha nem volt ilyen gyilkosságsorozat. Láncfűrészes sem. "

A rendőrség 15 különböző megcsonkított női holttest maradványát találta meg Gein mocskos házában. Gein a holttestek bizonyos részeiből (főleg a bőrből és a csontokból) bizarr tárgyakat - dobokat, edényeket, maszkokat, karkötőket,tárcákat, késhüvelyeket, lábszárvédőket, székeket, lámpaburákat és ingeket - készített, és a házban találtak egy hűtőt is, amely tele volt emberi szervekkel.
Gein később két nő meggyilkolását ismerte be: az egyiket 1954-ben, a másikat, pedig 1957-ben ölte meg. Négy másik ember (két férfi és két kislány) meggyilkolásával is gyanúsították, akik 1947 és 1952 között tűntek el Wisconsinban, de a Gein házában talált maradványok kivétel nélkül felnőtt nőktől származtak. Gein végig azt állította, hogy az általa meggyilkolt két nő kivételével valamennyi holttestet a helyi temetőből ásott ki.

 Ez a ház Michiganben található. Bordélyházként üzemelt 1940-ben. Több holtestet is találtak az alagsorában. 

Sayer Ház - Kentucky. Ebben a házban a szülők ismeretlen okból öngyilkosak lettek, a gyermeküket élve találták meg pár nap múlva a szomszédok. 

A Bailey Kastély Connecticutban - Állítólag ez a ház inspirálta az Amerikai Horror Story c. sorozat készítőit. 

Attlag emberekből sorozatgyilkosok 

Kannibal izmus   ...  Gyerek gyilkosok    sorolhatnám  de néha  fel bukkan a bűntudat 

pszichopatát. Az ilyen személyiségzavarral rendelkező egyének általában képtelenek bűntudat és lelkiismeret-furdalás érzésére. Tompa érzelmek jellemzik őket, sok esetben kizsákmányolóak. Félreértés ne essék: a pszichopaták nem mind dühöngő őrültek és nem minden esetben gyilkolnak. Emellett jellemző rájuk, hogy igen okosak és sokszor elbűvölő egyéniségek.
A pszichopatológia miértje, kialakulásának háttere még ma sem tisztázott. Azt sem tudhatjuk, hogy veleszületett, esetleg a nevelés hatására alakul-e ki. Egy Minnesotában készült tanulmány szerint az ikrek 60 százalékban öröklik a pszichopata jegyeket. Ez azt indukálja, hogy a nevelésnél fontosabb hatása van a géneknek a személyiségzavar kialakulásában. 

Ők a legmetálosabb horrorfilmes gyilkosok!

Közeleg a Halloween, és vele a rettegés, sötétség, horrorfilmek, stb., ennek alkalmából pedig a brit Metal Hammer úgy döntött, listát készít a horrorfilmes gyilkosokról, ikonikus karakterekről abból a szempontból, hogy kik a "legmetálosabbak". Nyilván aki tisztában van a horrorfilmek elmúlt évtizedeivel, azt sok meglepetés nem fogja érni, de azért érdemes áttekinteni, hogy kik voltak a legkeményebb fiktív, vagy legalábbis filmre vitt mészárosok. A sorrendről felesleges vitázni, igazából valószínűleg ők is csak valahogy sorba rakták őket, hogy mégse ABC-sorrendben legyenek. A tizediket rögtön jobbra láthatjátok: Bőrpofa, Texas állam réme, a Texasi láncfűrészes gyilkos, megannyi filmes rémtett elkövetője. A karakterről amúgy egy nagyhatású brit punkbanda nevezte el magát, de ez most mindegy. 

Michael Myers a Smith's Grove Szanatórium szigorított őrizetű elmeosztályán tölti büntetését, ahol az ismert gyermeklélektan-szakértő, Dr. Samuel Loomis kezeli. Tizenhét év elteltével azonban Michael Halloweenkor megszökik az elmegyógyintézetből, és egy öldökléssel kísért útnak vág neki, hogy Haddonfieldbe visszatérve folytathassa azt, amit gyilkos ösztönei diktálnak, és hogy múltjának titkaira megtalálja a választ. Haddonfieldbe érve Michael egy csinos főiskolás lányt, Laurie Strode-ot és annak barátnőit, cserkészi be. 

Frankentsein

John Venkenheim profeszort felfüggesztik egyetemi állásából képtelen ötletei miatt, ezért úgy dönt, hogy dokumentumfilmes stábot szervez és az Északi-sarkkör vidékére utazik, hogy bebizonyítva teóriáját visszaszerezze a tudományos világ megbecsülését. A profeszor meggyőződése, hogy Mark Shelley elhíresült regénye a Frankenstein valójában nem fantázia szüleménye, hanem valós történetet feldolgozó kötet. A profeszor és csapata a legendás szörny után kutatva beveti magát a végtelen és fagyott rengetegbe, ahol rövidesen kiderítik a minden elképzelést felülmúló igazságot a lénnyel kapcsolatban, ami rémesebb, mint bármelyik fikció és amelyből nincs menekvés. 

A LEGENDA XENOMORFIÁJA 

A film 

Az Alien-tetralógia és a Predator első két részének zárt és jól kidolgozott világai sikerükkel nagy elvárást támasztanak azon alkotókkal szemben, akik e nagy ikonok sorsfonalát tovább kívánják göngyölíteni. A gyökerekhez visszatérni és a másolás vermét maguknak kiásni nem volt kedvük, ezért megnyitották a két sci-fi univerzumot, hogy soha nem látott helyzeteket teremtsenek. Az AvsP 2 ezzel azonban műfaji válsághelyzetbe került.
A két földönkívüli faj kapcsolatát első ízben a Predator 2 végén villantották fel, amikor is az idegen vadászok a koponya-trófeákat egy olyan vitrinbe helyezik, ahol számos más ismeretlen lény fejcsontja között tisztán kivehető egy, az Alienből ismert életforma koponyája. Ekkor merült fel, hogy a két faj univerzuma azonos. Az így megszellőztetett lehetőséget aztán egy nagy sikerű számítógépes játéksorozat aknázta ki, amelynek egyenes következménye volt egy azt illető kimondatlan várakozás, hogy egyszer majd a filmvásznon is megelevenedik e csillagközi találkozás. 2004-ben került a mozikba az AvsP, melynek fékezett habzású sikere megosztotta a műfajba kiruccanó ínyencekből és ősfanatikusokból álló közönségrétegeket egyaránt. Záró képeiben egy predator testéből előtörő "mellkas-robbantót" láthattunk a predatorokra jellemző szájszervvel; ez a cliff hang volt hivatott borítékolni a második rész eljövetelét.
Az AvsP 2 nyitójelenete szinte képkockára azonos az előző rész - nem annyira sokat sejtető, mint inkább határozott ígéretet megfogalmazó - záradékával. Az így létrejöttpredalien persze nagy galibát okoz a predator-űrsikló fedélzetén, így az egy amerikai egyesült államokbeli kisváros határában lezuhan. Az életforma kirajzik; mindenféle korrektséget nélkülöző módon elveszejt gyermeket, feketét, szöszit, terhes kismamát. A predatorok galaxisában fogják a balsorsú űrsikló feketedobozának jeleit, és egy "bevégző" harcost küldenek, hogy megfékezze a járványként terjedő szaporulatot. Amikor a helyzet már nagyon súlyos, beavatkozik a Nemzeti Gárda: ledobja az atomot.

A történet tehát kicsit sem izgalmas, nem fordulatos; esetlen, kauzális hibáktól hemzseg. Izgalmas azonban az elbeszélés módja, valamint az, ahogy a kertvárosi miliőt és emberi (anti)hőseit ábrázolják. Meglepő, hogy miután röviden jelzi, az idegenek lassan rászabadulnak az emberekre, több, mint húsz perc erejéig a városka lakóinak életébe, mindennapjaiba pillanthatunk bele (természetesen rövid, párhuzamos suspense-jelenetekkel tarkítva). A kötelező kulissza-közhelyek között (fehér kerítés, zöldövezet, kutya, jóserif) tinédzser főszereplőink szerelmi szálainak útvesztőibe, ellenlábasok vetélkedésébe kalauzol a film. Egy ilyen expozíció után, már vissza sem tér a sci-fi-horror hangulat - a sztori működési sémája a tini-horror (tini-thriller) alműfaj elveiből lett felépítve. A maroknyi menekülő fiatalból álló csoport tagjai egyenként hullanak el, megfelelő ritmusban, akárcsak egy klasszikus slasherben. Az AvsP2 alkotói tehát abba a hagyományba csatornázták be a két földönkívüli faj mítoszát, amely valahol John Carpenter 1978-as Halloweenjának nekropoliszként bemutatott kertvárosában ébredhetett, és amely a Sikoly-sorozaton és a Tudom mit tettél tavaly nyáron című alkotáson keresztül (hogy csak a legemblematikusabbakat említsük) máig elevenen hat; sőt, a mozilátogatók életkorának csökkenésével egyenes arányban növekvő igény miatt, folytonosan mind nagyobb teret nyer. A kötelező elemek pedig a főhősök közti kezdeti széthúzás, majd a rémséges történések - mintegy kalandpedagógiai jelleggel - precízen működő menekülő-brancsot kovácsolnak a fiatalokból; akik pedig a szívük mélyén rosszak, persze válogatott borzalmak közepette elvesznek.
Az AvsP2-ben a tini-slasher motor azonban nem válhat a történet szilárd gerincévé - csak egy gyenge protézis, mivel a figyelem nagyon diszperz: sok képben kell megmutatni a főszereplő fajokat, hogy látványukban gyönyörködni lehessen, és csak mellékesen a főszereplő mellékszereplőket, a fiatalokat. A suspense-elemek nem működnek, mindig mindenbe belekap a filmfigyelem, szóval az említett zsáner erényei nem aktiválódhatnak. Az elővárosi környezethez kapcsolódva a családi filmek közhelyeit is megvillantja a film: egy molekuláris család rezignált, negédes drámájába csöppennek bele az idegenek. Meg is oldódik minden szívfájdalom, mert aztán már csak a futásra kell gondolni.
Az alkotók úgy érezhették, hogy mindez még nem ad (?) a történetnek elég lendületet. Amikor a predator, "vadjait" egy elektromos erőműig hajszolja, hírhedt vállra erősített nyomkövető plazmaágyújával nagy károkat okoz, így az egész városban megszűnik az áramellátás. Az ekkorra megérkező katonai egységek sem bírnak a szörnyekkel, így csak még nagyobb közúti felfordulást okoznak. Ráadásul vihar is tetézi a dolgot, szóval a végeredmény az, hogy a menekülő fiatalok hajszaszekvenciája már nem pusztán az idegenektől való menekülésről szól, hanem az elemekkel is meg kell küzdeniük. Ezt a kataszrtófafilmes köntöst még az tetézi, hogy a néző - a szereplőkkel ellentétben - tudomást szerez a nukleáris töltet használatának kilátásba helyezéséről. Hőseink tehát nem csak az elemeknek és a szaporulatnak feszülnek neki, de tudtukon kívül az idővel is versenyt futnak (vagy legalábbis a katonai mérlegeléssel). Ebbe a hajszába az atom-paranoia-honvédelem dramaturgiájára felfűzött - járványfilmekből ismerős - morális dráma giccses kliséi is be vannak injektálva. Ezt azonban épp csak meglebbentik, a katonaságról sokat nem tudunk meg, tulajdonképpen legfőbb dramaturgiai feladata az, hogy fegyvereket, páncélozott járműveket hoz, melyeket elhalálozván a vitéz kertvárosiaknak hátrahagy.
Az AvsP2 műfajisága tehát meghatározhatatlan, felépítése tagolatlan és átláthatatlan; ennek következtében, a film világa is képlékeny, nincs benne egyetlen orientációt segítő pont sem (hacsak a lények, jobban mondva a testükön hosszan elidőző képek nem azok). A cselekmény ezért annyira darabos, hogy az sem pontosan követhető, kik, hogyan jutnak egyik helyről a másikra; a karakterek egydimenziósak, tulajdonképpen nem mások, mint "keltetők" és felfalni való zsákmányok.
Az Alien-saga lényei egyedfejlődésük során magukba építik a gazdatestek bizonyos tulajdonságait. Ezért hívják őket - bizonyos kristályszerkezeteket "másoló" kristályok megnevezésére használt kőzettani kifejezést adoptálva - xenomorfoknak. A túlhajszolt sci-fi-horror szubzsánerei, jelen esetben az Alien és a Predatorugyanezen az elven működnek: a két ikon már oly' sok lehetséges jelentést felvett, hogy kiüresedett, és mára semmit sem jelent (...an alien is an alien is an alien...). Ezt remekül példázza, hogy a predalien a filmben nem termékeny műfogás, nem lendíti előre a mítoszt: a két MÉM feloldódik egymásban, elveszti arculatát. Apredalien e kiüresedés páratlanul kifejező szimbóluma. E két legenda ráadásul - a semlegesség ezen állapotában - a különféle egyéb műfajok elemeit is mintegy egymásba behelyettesíthető panelekként képes integrálni, tetszőleges összetételben és (oksági) egymásra következésben. A különböző film-univerzumok közötti határok vékony és sérülékeny hártyává vékonyodnak, a különböző atmoszférák és belső logikák egymásban feloldódnak. A két földönkívüli faj harcának univerzumába betör és szervetlenül beépül a Dawson és a haverok világa, hogy motorizálja az egyébként üres viadalt; majd a hajsza- és katasztrófafilmek mechanizmusai, valamint a járvány-milícia motívum kliséi energetizálják e belsőleg inkoherens valóságegyüttest. Ahogy a xenomorfok hasonulnak az életformához, mellyel kapcsolatba lépnek, úgy inkorporálja e sci-fi alműfaj más műfaji "gazdatestek" formai sajátságait. Tulajdonképpen ez a legenda saját túléléséért folytatott, reménytelen rugódozása csupán.
E két nagy sci-fi ikon saját történetiségének áldozatává vált: sikereik máig elnyúló csóvája, egész kultuszuk, maga alá gyűrte és teljesen elfedi őket. Az AvsP (1-)2"nem lát át" nagy elődeik világába, nem emlékszik saját eredetére. A régi filmek, mint filmek persze élnek és hatnak csorbítatlanul, de a legenda egésze nem folytatható, világaik (belső, kezdeti feltételeik mellet maradva) érdemben nem gazdagíthatók. Értékes és izgalmas (cseppet sem gyászos!) pillanatok tanúi lehetünk, amikor is két kulturális MÉM - akárcsak a két idegen faj képviselői a filmben - felszámolja ön magát 

A  kampokéz 

Helen végzős egyetemistaként a nagyvárosi legendákról írja diplomamunkáját. Ám leginkább egy sorozatgyilkos, Kampókéz története kelti fel az érdeklődését. Anyaggyűjtő munkája során rendkívüli bizonyítékokat talál, az egyik lezárt lakásban döbbenetes, soha nem látott rajzokat. Ez a teljes falat betöltő arc nemcsak gonosz, de sok szenvedésről, bűnről árulkodik. Helen lefotózza a rajzot, de nem hisz abban, hogy az áldozatait összekaszaboló rémalak valóságos lenne, és még kevésbé tartja elképzelhetőnek, hogy Kampókéz azonnal megjelenik, amint valaki ötször a tükörbe mondja a nevét. De amikor nyomozni kezd az egyik lezüllött, bűnnel fertőzött chicagói lakónegyedben, borzalmas események szemtanúja lesz. A rendőrség azonban még kevésbé hisz Kampókéz létezésében - inkább Helen-t gyanúsítják az új gyilkosságok elkövetésével. 

Freddy Krueger csíkos pulóvere, négykarmú kesztyűje, dermesztő mosolya a műfaj elsőszámú klasszikusává tette az Elm utcát. Freddy most a modern kor filmes technikájának köszönhetően még ijesztőbben tér vissza egy békés kertváros tinédzsereinek életébe. Amíg ébren maradnak, nem eshet bántódásuk, de aki elalszik, nem menekülhet. 

A tudomány ma már bizonyítja a reinkarnációt - Bepillantás a lélek útjába a halál után